Vannak filmek, amelyeknek egyszerűen idő kell. Nem azért, mert megváltoznak, hanem mert mi változunk meg körülöttük. Nálam mostanában több ilyen filmes gyöngyszem is reneszánszát éli: olyan alkotások kerülnek újra elő, amelyek gyerekként valamiért egyáltalán nem találtak be, felnőttként viszont már egészen más arcukat mutatják. Sőt, némelyiken ma már úgy nevetek, hogy közben csak arra tudok gondolni: vajon annak idején miért nem értettem, mi ebben a vicces?
A Jól áll neki a halál nálam pontosan egy ilyen film. Egy újranézés, amely számomra nemcsak a nosztalgiáról szól, hanem arról is, mennyire másképp tudunk viszonyulni egy-egy történethez, amikor már több tapasztalattal, más humorérzékkel és egy kis élettapasztalattal ülünk le elé.
Amikor gyerekként még nem működött a varázslat
Gyerekként nem igazán szerettem az ilyen filmeket. Nem kerültek közel hozzám, nem nevettetettek meg úgy, ahogyan kellett volna, és valószínűleg egyszerűen nem voltam még rájuk hangolódva. Akkor más történetek, másfajta humor és más filmes élmények érdekeltek.
Aztán teltek az évek, és egy újranézés során hirtelen minden a helyére került. Ami korábban furcsa vagy éppen érdektelen volt, az most szórakoztatóvá vált. (Lásd a múlt heti ajánlót.) Olyan részleteket, helyzeteket és poénokat kezdtem értékelni, amelyek mellett régen talán gondolkodás nélkül elmentem volna.
És ez az egyik legjobb dolog a régi filmek újranézésében: nem feltétlenül az alkotás változik, hanem mi magunk. Más szemmel látunk, más dolgokon nevetünk, és időnként azt is felismerjük, hogy egy történet humorához vagy mondanivalójához egyszerűen meg kellett érnünk.
Szépség, fiatalság és egy egészen különös ajánlat
A Jól áll neki a halál Robert Zemeckis 1992-es fekete komédiája, amelyben Madeline Ashton és Helen Sharp rivalizálása egészen bizarr fordulatot vesz. A történet középpontjában a szépség, az öregedéstől való félelem és az örök fiatalság iránti vágy áll – mindez pedig egy jó adag groteszk humorral fűszerezve.
Madeline és Helen története nem éppen a barátság vagy a női összetartás mintapéldája. Kettejük viszonya tele van féltékenységgel, hiúsággal és olyan versengéssel, amely idővel már önmagában is abszurd méreteket ölt. Amikor pedig megjelenik a fiatalság megőrzésének lehetősége, a dolgok még különösebb irányt vesznek.
A film egyik legérdekesebb vonása, hogy egy mindenki számára ismerős félelmet – az idő múlását – emel át a fantasztikum és a fekete komédia világába. Ki ne szeretne néha fiatalabbnak látszani? Ki ne próbálná meg elodázni az öregedés jeleit? A film azonban a végletekig viszi ezt a vágyat, és megmutatja, milyen nevetséges és ijesztő helyzetek születhetnek abból, ha a hiúság mindennél fontosabbá válik.
A humor, amelyre idő kellett
Ami most igazán működik nálam ebben a filmben, az a humora. Az a fajta túlzó, szándékosan abszurd komikum, amely nem akar mindenáron realisztikus lenni, hanem bátran elmegy a groteszk irányába. A szereplők megszállottsága, a köztük lévő rivalizálás és az egyre képtelenebbé váló helyzetek együtt adják meg a film sajátos ízét.
Felnőttként már sokkal jobban értékelem ezt a fajta humort. Könnyebb észrevenni benne az iróniát, a szándékos túlzásokat és azt, ahogyan a film kifigurázza a szépség hajszolását. Nem kell minden helyzetet komolyan venni – sőt, éppen az adja az élményt, hogy a történet újra és újra átbillen a teljes képtelenségbe.
És igen, most már rengeteget nevetek rajta. Pontosan ez az, ami miatt különösen jó érzés újra elővenni azokat a filmeket, amelyek gyerekként még hidegen hagytak. Néha nem az a kérdés, hogy egy film megérdemli-e a figyelmünket, hanem az, hogy mi készen állunk-e már arra, amit kínál.
Meryl Streep, Goldie Hawn és Bruce Willis – nem mindennapi felállás
A film egyik nagy erőssége a szereplőgárda. Meryl Streep és Goldie Hawn Madeline és Helen szerepében remekül hozzák a két nő közötti végletes rivalizálást, miközben Bruce Willis Ernest Menville-ként egy egészen másfajta energiát képvisel a történetben.
A karakterek nem feltétlenül azért szerethetők, mert követendő példák lennének – sokkal inkább azért érdekesek, mert a hibáik, a hiúságuk és a megszállottságuk teszi őket ennyire szórakoztatóvá. A film nem próbálja megszelídíteni a szereplőit: hagyja, hogy a saját gyengeségeik vigyék őket egyre képtelenebb helyzetekbe.
Külön öröm, hogy a film nem akar hétköznapi történetnek látszani. A fekete komédia, a fantasy és a látványos túlzások keveréke olyan külön világot teremt, amely a mai napig könnyen felismerhetővé teszi ezt az alkotást.
Egy film, amely az idő múlásáról is mesél
A Jól áll neki a halál természetesen a maga korszakának filmje, és bizonyos megoldásai ma már másképp hathatnak, mint a bemutatásakor. Éppen ezért érdekes újranézni: egyszerre idézi fel a kilencvenes évek filmes világát, és ad lehetőséget arra, hogy mai szemmel is elgondolkodjunk a témáin.
A szépségideálok, az öregedéshez való viszony és a fiatalság utáni vágy ma is velünk vannak. Talán még több helyről is kapjuk az üzenetet, hogy mindig jobbnak, fiatalabbnak vagy tökéletesebbnek kellene látszanunk. A film persze mindezt a saját, őrült és komikus világán keresztül mutatja meg, de a téma ettől még ismerős marad.
És miközben a szereplők szinte bármit hajlandók megtenni azért, hogy megőrizzék a külsejüket, a néző könnyen azon kaphatja magát, hogy már nem is az a legfontosabb kérdés, ki hogyan néz ki, hanem az, hogy meddig képes elmenni a saját hiúsága miatt.
Bizonyos dolgokhoz egyszerűen fel kell nőni
Számomra mostanában különösen jó élmény felfedezni ezeket a régi filmes gyöngyszemeket. Azokat, amelyek gyerekként nem mozgattak meg, most viszont képesek megnevettetni, kikapcsolni, vagy akár új gondolatokat is elindítani bennem. Jó érzés felismerni, hogy nem minden filmnek kell elsőre működnie – és hogy egy korábban félretett alkotás később egészen új kedvenccé válhat.
A Jól áll neki a halál nálam most ebbe a kategóriába került. A groteszk humora, a túlzó karakterei és a szépség hajszolását kifigurázó története felnőtt fejjel sokkal jobban célba talál. Nem állítom, hogy minden filmnek adni kell egy második esélyt, de néha érdemes visszatérni azokhoz, amelyekről azt hittük, már mindent tudunk.
Mert néha nem a film öregszik meg, hanem mi növünk fel hozzá.
Ez volt a heti választásom a #20Péntek20Film kihívás keretén belül. Te láttad már a Jól áll neki a halált? Van olyan film, amelyet gyerekként nem szerettél, felnőttként viszont már imádsz? Meséld el instagramon!
