Van, hogy egy folytatás nem feltétlenül a történet miatt hív vissza, hanem mert az ember maga is megváltozott közben. Nálam ez a helyzet a Toy Story 5-tel, amely a mai #20Péntek20Film kihívás állomása. Úgy tűnik, hogy nemcsak én pótoltam be a lemaradásomat, hanem maga a film is, mivel véleményem szerint az új rész a mai világgal akar lépést tartani.
Nosztalgia, bő másfél évtizedes kihagyással
Őszintén bevallom, a Toy Story 3 óta, vagyis 2010 óta nem néztem Toy Storyt. Gyerekkoromban és kamaszként Woody és Buzz természetes része volt az életemnek, aztán valahogy kimaradtak belőle. Most egyszerre pótoltam a bő tíz-tizenöt éves lemaradást, és furcsa érzés volt viszontlátni őket. Ugyanazok a hangok és arcok köszöntek vissza, mint régen, miközben a világ körülöttük teljesen átalakult.
A Disney is pótolt
Közben a Disney és a Pixar is bepótolt valamit. Egy olyan sorozat, amely 1995-ben még azzal varázsolta el a közönséget, hogy a játékok életre kelnek, ma már nem tehet úgy, mintha a gyerekszoba csak plüssökről és műanyag figurákról szólna. Az új film éppen ezért a jelenhez igazodik: a középpontba egy okostablet kerül, Lilypad, a béka alakú készülék, és a régi barátoknak vele kell szembenézniük.
Engem ez a vállalkozás fogott meg a legjobban. A film nem dobja el a múltat, hanem összeköti a jelennel. Ott vannak a megszokott szereplők, a régi kapcsolatok és Jessie évtizedek óta hordozott sebe. Mindez egy olyan történetben kap helyet, amely a mai képernyős hétköznapokról szól. Egyszerre nosztalgikus és aktuális! Be kell vallani, hogy ez ritkán sikerül egy sokadik folytatásnak.
Változó szokások, képernyőidő, függőség
A film legerősebb ötlete szerintem az, hogy a változást nem magyarázza, hanem megmutatja. Nemes egyszerűséggel, mindenféle túlzás nélkül a játékok helyére lépett a képernyő. Lilypad nem egy klasszikus gonosz, sokkal inkább egy kényelmes, mindig kéznél lévő figyelemrabló. Nem is kell hozzá rossz szándék, elég, hogy könnyebb a gyerek kezébe nyomni egy tabletet, mint leülni mellé játszani.
Ahogy haladt előre a történet, azt vettem észre, hogy nem a technológia ijesztett meg, hanem az, hogy mennyire ismerős minden. A képernyőidő mérése, korlátozása és a függőség ma már nem sci-fi, hanem a hétköznapjaink része, és a film pontosan ezt a kényelmetlen tükröt tartja elénk, egy családi animáció keretein belül.
Jessie pillanata
A film egyik legszomorúbb jelenete Jessie monológja. Itt mondja ki hangosan a játékok legnagyobb félelmét, mely szerint talán már lejárt a játékok kora. Mindez Pixar-módra csendesen, hatásvadászat nélkül történik, és épp ezért olyan mellbevágó. Jessie története mindig is az elhagyatottságról szólt, és most ez a régi seb új értelmet kap. Nekem ez a jelenet maradt meg legjobban az egész filmből.
A régi norma, ami már furcsa
Valóban megfigyelhető, hogy a hagyományos játékok elkezdtek háttérbe szorulni. Ami nekünk természetes volt, a szőnyegen szétszórt figurák és a kitalált történetek, a mai gyerekeknek néha már szinte furcsa. A film szerencsére nem moralizál, és nem a technológiát teszi meg bűnbaknak. Inkább feltesz egy kérdést: mi marad meg abból, ami igazán számít, ha mindent a képernyő old meg helyettünk?
Talán mégis van remény
Számomra a film zárása hozza el a legfontosabb üzenetet, és ezért nem teljesen nyomasztóan álltam fel a képernyő mellől. A Toy Story 5 nem a „játék jó, tablet rossz” egyszerű válaszát adja. A remény abban van, hogy a két világ nem zárja ki egymást, és hogy a játék lényege, a figyelem, a képzelet és a közös idő, nem avul el, csak új formát kell neki találni.
Ha te is régóta kihagytad a sorozatot, szerintem érdemes pótolni, és utána leülni a Toy Story 5-tel. Lehet, hogy mosolyogsz, aztán elérzékenyülsz, majd végül keresel egy régi játékot a polcodon.
Te mikor néztél utoljára Toy Storyt? Írd meg kommentben, és csatlakozz te is a #20Péntek20Film kihíváshoz!
Kiemelt kép: Disney Enterprises
