Van egy időszak az évben, amikor az ember akaratlanul is lelassul. Rövidülnek a napok, a temetőkben megjelennek a krizantémok, a gyertyák, és hirtelen eszünkbe jutnak azok, akik már nem ülnek velünk az asztalnál, de valahogy mégis a mindennapjaink részei maradtak. Éppen ezért a mai #20Péntek20Film kihívásban egy olyan alkotást hoztam, amely tökéletesen illik ehhez az időszakhoz. Ez pedig nem más, mint a Disney és a Pixar 2017-es animációs filmje, a Coco. Egy történet Mexikóról, a zenéről, a családról, a halálról és mindenekelőtt az emlékezésről.
Egy ünnep, ahol a halottak is hazatérnek
A történet főszereplője Miguel, egy mexikói kisfiú, aki egy olyan zenészcsaládba született, ahol a zene generációk óta tiltott dolognak számít. A család múltjában ugyanis egy fájdalmas történet húzódik meg, amely miatt Miguelnek esélye sincs arra, hogy nyíltan kövesse az álmait. Ő azonban mindenáron zenész szeretne lenni.
Aztán elérkezik a Día de los Muertos, vagyis a mexikói Halottak napja, és egy különös fordulatnak köszönhetően Miguel az élők világából átkerül a holtak birodalmába. Itt találkozik elhunyt családtagjaival, megismeri a túlvilág színes, nyüzsgő világát, és olyan titkokra bukkan, amelyek alapjaiban változtatják meg mindazt, amit a családjáról gondolt.
A Coco egyik legérdekesebb eleme maga a mexikói ünnep bemutatása. A Día de los Muertos egészen más hangulatú, mint ahogyan mi Magyarországon a Halottak napjára gondolunk. Mexikóban ez az időszak nem pusztán a gyászról szól, hanem az élet és a halál közötti különleges kapcsolatról, a családról és azokról, akik már eltávoztak, de az emlékeinkben tovább élnek.
Az otthonokban úgynevezett ofrendákat, vagyis emlékül szolgáló oltárokat állítanak. Ezekre fényképek, gyertyák, ételek, italok és az elhunytak kedvenc tárgyai kerülnek. A narancssárga cempasúchil, vagyis bársonyvirág szirmai pedig jelképesen utat mutatnak a hazalátogató lelkeknek.
A filmben ez a hagyomány egészen varázslatos látványvilágot kap. A két világot összekötő, virágszirmokból kirajzolódó híd, a színes utcák, a csontvázfigurák és a fényárban úszó város olyan vizuális élményt nyújtanak, amelyet nehéz elfelejteni.
A legnagyobb félelem: ha egyszer elfelejtenek
A Coco azonban nem csupán egy látványos kalandfilm. A történet igazi mélysége abban rejlik, ahogyan az emlékezésről mesél.
A film egyik legmegrázóbb gondolata, hogy a holtak világában is létezik egy végső elmúlás. Amikor az utolsó élő ember is elfelejti az elhunytat, az illető a túlvilágon is végleg eltűnik. Vagyis nem elég egyszer meghalni: az igazi vég akkor következik be, amikor már senki sem őrzi az emlékünket.
Ez elsőre talán meglepően komoly gondolat egy animációs filmtől, de éppen ettől működik olyan jól. Valahol mindannyian szeretnénk hinni abban, hogy azok, akiket elveszítettünk, valamilyen formában továbbra is velünk vannak. Egy régi fényképben, egy családi történetben, egy jól ismert illatban vagy akár egy dalban, amelyről mindig ugyanaz az ember jut eszünkbe.
És talán ez a film legfontosabb üzenete: amíg beszélünk valakiről, amíg felidézzük a történeteit, amíg továbbadjuk az emlékeit, addig egy kicsit velünk marad.
Mexikó és Magyarország – más szokások, ugyanaz az érzés
Érdekes belegondolni, hogy mennyire másképp emlékeznek meg a halottaikról a világ különböző pontjain. Mexikóban a Día de los Muertos színes, zenés, sokszor kifejezetten vidám ünnep, amelyen a családok együtt idézik fel elhunyt szeretteiket.
Nálunk, Magyarországon Mindenszentek és Halottak napja inkább a csendről, a gyertyagyújtásról, a temetőlátogatásról és az elmélyülésről szól. November 1-jén és 2-án sokan útra kelnek, virágot visznek a sírokhoz, rendbe teszik azokat, majd egy-egy mécses fényénél megállnak néhány percre.
A külsőségek tehát egészen különbözőek, de a lényeg ugyanaz. Nem szeretnénk elfelejteni azokat, akik fontosak voltak nekünk. Szeretnénk megőrizni valamit belőlük, és továbbvinni mindazt, amit ránk hagytak.
A Coco számomra éppen ezért tud ennyire univerzális lenni. Bár egy nagyon sajátos mexikói kulturális közegbe kalauzol el, az általa megfogalmazott érzések mindenki számára ismerősek lehetnek.
Emlékezz rám!
És persze nem lehet Coco-cikket írni a zene említése nélkül. A film egyik legfontosabb eleme az Emlékezz rám (Remember Me) című dal, amely többször is felcsendül, de mindig más érzelmi töltettel.
A történet előrehaladtával egyre többet jelent ez a néhány szó, és mire elérkezünk a film egyik legfontosabb pillanatához, már egészen másképp hallgatjuk, mint az elején. Nem véletlen, hogy a dal a film egyik legemlékezetesebb részévé vált, és az Oscar-díjat is elnyerte a legjobb eredeti dal kategóriában. A Coco emellett a legjobb animációs film Oscar-díját is hazavihette.
A zene itt nem egyszerű háttérelem, hanem a történet lelke. Összeköti a generációkat, felidézi a múltat, és megmutatja, hogy néha egyetlen dallam is képes visszahozni valakit az emlékeinkbe.
Egy animációs film, amit nem lehet kinőni
A Coco szerintem azok közé az animációs filmek közé tartozik, amelyek az évek múlásával csak még többet jelentenek. Gyerekként talán a színes látványvilág, Miguel kalandja vagy Dante, a kissé bolondos kutya ragadja meg az ember figyelmét. Felnőttként viszont már egészen más rétegeit fedezzük fel.
A családi konfliktusok, a generációkon átívelő sérelmek, az elengedés, a megbocsátás és az emlékezés mind olyan témák, amelyekhez idővel egyre közelebb kerülünk.
Mert a halál az élet természetes része, de az emlékezés már a mi felelősségünk.
Ajánlom mindenkinek, aki szereti a szívhez szóló animációs filmeket, akit érdekelnek más kultúrák hagyományai, vagy egyszerűen csak szeretne egy olyan történetet látni, amely után még percekig nem akarja kikapcsolni a tévét.
És ha a végén megszólal az Emlékezz rám, ne lepődj meg, ha egy kicsit könnyes lesz a szemed, mert amíg emlékezünk rájuk, addig valahol még mindig velünk vannak.
