Érezted már úgy, hogy egy filmnek lelke van? Hogy nem csak megnézed, hanem valahogy átéled, és utána egy darabkája veled marad? Nálam ez a film a Forrest Gump. A mai #20Péntek20Film kihívás ajánlójában erről az igazi klasszikusról írok – arról a filmről, ami minden alkalommal mást mond számomra, amikor újranézem.
Egy pihe, ami mindent elindít
A történet egy pihével indul. Egyszerű, súlytalan, céltalanul sodródik a szélben, míg végül megpihen egy pad szélén Forrest lábánál – és ezzel a képpel is zárul a film. Ez a keret nem véletlen: az egész Forrest Gumpot végigkíséri a kérdés, hogy vajon a sorsunkat mi magunk írjuk, vagy csak sodródunk, mint az a pihe. A film nem válaszol egyértelműen, inkább hagyja, hogy mindenki megtalálja a saját válaszát.
A kitörés
Forrest gyerekként hátrányos helyzetből indul: lábán a járógép kényszeríti egyenes tartásra, az iskolabuszon nincs, aki mellé üljön, a többiek kiközösítik, csúfolják. Ez a bullying az, ami – paradox módon – elindítja azon az úton, ami később meghatározza egész életét: amikor menekülnie kell az őt üldöző gyerekek elől, egyszer csak kitör belőle valami, és futni kezd. Ez a pillanat, amikor lehullik róla a járógép, és Forrest egyszerűen csak fut, az egyik legszebb metafora, amit a film ad nekünk a felszabadulásról.
Ezen a buszon ül egyébként Jenny is – ő az egyetlen, aki helyet szorít neki maga mellett, amikor senki más nem akarja. Ebből a gesztusból indul kettőjük kapcsolata, ami végigkíséri az egész filmet.
Jenny – a szerelem, ami sosem múlik el
Ha van a filmnek egy másik szála, ami legalább annyira meghatározó, mint Forrest kalandjai, az Jenny iránt érzett, egy életen át tartó szerelme. Jenny egészen más utat jár be: bántalmazó gyerekkorból indul, majd a hippi-korszak, a szabadság és az önpusztítás felé sodródik, miközben Forrest mindig ugyanolyan hűséges és tiszta szívvel várja, bárhová is sodorja őt az élet. Kettejük kapcsolata pont azért olyan megrázó, mert Forrest szerelme sosem feltételes – nem várja el, hogy Jenny megváltozzon, egyszerűen csak szereti, ahogy van. Ez a fajta feltétel nélküli szeretet az, ami a film egyik legmélyebb érzelmi rétegét adja, és amikor a történet végén mindketten megérkeznek oda, ahová valójában tartoztak.
Véletlenül a történelemben
Innentől a film lényegében egy nagy amerikai körutazás a 20. század második felében, és Forrest mindenhol ott van, ahol történelem íródik – teljesen véletlenül. Találkozik Elvisszel, és ő „tanítja meg” neki azt a bizonyos csípőmozgást. Ping-pongozni tanul a hadseregben, és váratlanul nemzeti hírességgé válik a sportágban. Vietnámban szolgál katonaként, ahol elveszíti a legjobb barátját, de megmenti Dan hadnagy életét – annak legnagyobb bánatára. Vietnám előtt diplomát szerzett, majd utána rákászni kezd, hogy beváltsa Bubbának tett ígéretét, és végül Dan hadnaggyal együtt építik fel a rákászflottát, ami mindkettőjük életét megváltoztatja.
Mindeközben a film pillanatképeket villant fel a hippi-korszakról, a diszkó és a popkultúra világáról – Forrest szemén keresztül mindez egyszerre hiteles és groteszk, hiszen ő maga sosem érti igazán, mi zajlik körülötte, csak halad tovább, a maga naiv, tiszta logikájával.
Az állandó pont egy változó világban
Bármi is történik vele – siker, veszteség, háború, szerelem, a mama halála –, Forrest megmarad annak, aki mindig is volt. Nem változik meg, nem keményedik meg, nem veszti el a jóságát. Ő az állandó pont egy folyamatosan változó világban, és talán pont ez az, ami miatt mindannyian szeretjük őt. Habár körülötte minden mozog, változik, néha összeomlik, ő mégis megmarad ugyanannak.
A mama pedig egész végig ott van mellette a bölcsességeivel, és az ő mondata az, ami az egész film filozófiáját összefoglalja: „Az élet olyan, mint egy doboz bonbon, nem tudhatod, mit veszel belőle.” Ez a mondat pontosan azt az esetlegességet fogalmazza meg, amit maga a film is bemutat – hogy sokszor nincs terv, nincs garancia, csak az, hogy tovább kell lépni, bármi is jön.
Végszó – Miért érdemes újra és újra megnézni?
Véleményem szerint a Forrest Gump egy zseniális film. Nem egy egyszerű alkotás, hanem érni kell hozzá. Van, hogy tinédzserként a kalandos történet ragad meg. Van, hogy felnőttként a veszteségek, Jenny és Forrest kapcsolata, illetve a kitartás sokkal jobban megérintenek. Érdemes időnként, más-más életszakaszban újra elővenni, mert nekem legalábbis mindig mást mond. Ez a fajta időtlenség az, ami igazán naggyá teszi.
Ez volt a mai #20Péntek20Film ajánlóm – egy hét múlva újra jelentkezem egy másik filmmel!
Kiemelt kép:
AF archive/Alamy Stock Photo
